KÁROLY KINCSES: THE MANY AND THE ONE

A SOKAK ÉS AZ EGYEK

Amióta Ember az ember, Művészet a művészet, azóta mindig akadtak és akadnak olyanok, akik ilyen-olyan okból nem álltak bele a fősodorba. Nem úgy éltek, nem úgy alkottak, mint a sokak. Ez önmagában természetesen nem értékítélet, a sokak között is volt-van szépszámmal tehetséges, és az egyek között is akad-akadt hótt tehetségtelen, csak feltűnni vágyó, nyomulós, nagyjából hasonló számban.

Ám ha valaki a huszonegyedik században, a digitalizáció vadkapitalizmusában, szabad akaratából, mindenféle kényszertől mentesen úgy dönt, hogy márpedig ő a hetente, havonta felbukkanó új csodagépek, mindentudó szoftverek és hardverek ringlispiljéből kivonja magát, és a tizenkilencedik század eljárásaival hozza létre fény-képeit, akkor az illetőt bár sokfajta szándék vezérelheti, de azt valószínűleg eldöntötte, hogy ő nem sokak akar lenni, hanem, ha lehet, inkább egyek. Felsorolás következik a miértek lehetséges fajtáiról:

Nem tudja, nem akarja a technikai fejlesztéseket naprakészen lekövetni
Többre becsüli a saját kétkezi munkáját, mint a tömegtermelést
Azt gondolja, hogy vétek elfelejteni mindazt, amit elődeink tudtak
Habitusa, személyisége miatt inkább az elmélyült, magányos munkálkodást szereti
Azt gondolja, hogy minden témához, képi elképzeléshez megfelelő technikát kell választani, ezért megtanulja a digitális mellett az archaikust is
És így tovább, lehet ikszelgetni, vagy új mezőket nyitni.

Varga Tamás indítékai csak részben ismertek előttem, de ebbéli munkálkodásának eredményeit jórészt láttam. Láttam pályakezdését, első nyilvánosságra hozott próbálkozásait, és figyeltem, miként lesz az évek alatt választott technikájának igazi mestere. Sok archaista fényképésszel ellentétben ő nem múltba révedő retro képeket gyárt különleges eljárásokkal, hanem huszonegyedik századi fejjel, szemmel, látásmóddal használja a tizenkilencedik századi technikákat. És ez jó. Mióta csak Flesch Bálinttal elindítottuk a gödöllői technikatörténeti kurzusokat, folyton mondjuk, hogy nem elég a vegyszerek pontos keverési arányait elsajátítani, nem elég régi eszközöket, gépeket, másolókereteket beszerezni, nem elég az amúgy magát meglehetősen nehezen megadó, sokadszorra is meglepetések garmadáját okozó technológiákat begyakorolni, mert a végeredmény a Kép. Készüljön az bárhogy, egyszerűen vagy baromi komplikáltan, ha a kép érdektelen, üres, gondolatnélküli, akkor kár volt az ezüstnitrátért, kár volt a ráfordított rengeteg időért. Folyton mondjuk, immáron harminc éve mondjuk, de nem gondoljuk, hogy mindenki füléig eljutott volna. Szerencsére VT-nak jó füle van. Meg jó szeme. Meg kézügyessége. Meg elszántsága. Hogy mije van még, nem tudhatom, de ebben a kontextusban talán nem is érdekes.

Számomra a ma archaikus technikákkal dolgozó fotósainak személyisége semmiben sem különbözik azokétól a pioníroktól, akik annak idején, még a kollódiumos nedves eljárás felfedezése előtt, áthajóztak az óceánon, majd kordéikon nekivágtak a felfedezetlen Amerika prérijeinek, megküzdve számos ismert és sokkal több váratlan nehézséggel. Ezek és azok is nekiindultak az ismeretlennek, csak az irányzék volt fordítva felszerelve, emezek előre mentek a kiszámíthatatlanba, a régi fényképkészítést mívelők meg hátrafelé ugyanabba. A pionírok az én szememben a vállalkozó kedvű, semmitől meg nem rettenő, innovatív, a jó értelemben vett egy ügyű emberek csoportjába tartoztak, s bár sokféle borzalmat elkövettek, ezekért a tulajdonságaikért valahogy mégis becsülöm őket. Az archaikus fotósok számláján szerencsére kevesebb a borzalmas tett, sehol nem irtották ki az őslakosokat és a bölénycsordákat, de legalább annyira vállalkozó kedvűek, semmitől meg nem rettenők, innovatívak és egy ügyűek. És ezek a tulajdonságok egy művészeti ág művelői körében – hát bizony nem éppen károsak. Tudás és szakmai, esztétikai és egyéb ismeretek nélkül lehet ugyan nyomkodni az automatára állított legbonyolultabb Nikonokat is, de a végeredmény mégsem ugyanaz lesz, mint egy minden részletében tőlünk függő, a kezünk, munkánk, tudásunk nyomán létrejövő analóg fotó esetében. A világ nagyobbik része elrohant mellettünk. Ne bánjuk, sehová sem vezet az útjuk. Ha Varga Tamás életútját nézzük, akkor ez sokszorosan igaznak bizonyul. Előbb orvos lett, majd fényképész, fényképészből archaikus fotós… és még ki tudja, merre megy tovább, de semmiről nem késett le, sőt, inkább kinyílt számára a világ, másként, mélyebben, analizálóbb módon, mint korábban.

Akik ezt a könyvet kezükbe fogják, azokról tételezzük fel, hogy többnyire tudják, miként is megy az ilyenfajta képalkotás, de a kisebbséget is megilleti a tudás joga, elmondom hát dióhéjban, hogyan készültek fent nevezett személy képei, megismételve, hogy nem a cél felé vezető út, hanem a végállomáson felmutatott Kép az igazán lényeges.

Kezdjük az elején! Rengeteg szakkönyvet, internetes portált elolvasott, sokfajta módon képezte magát, mert az archaikus technikákra, hála Istennek, még nincsen távol-keleti szoftver. Mert, nincs igazi művészeti praxis a megfelelő elméleti tudás megalapozottsága nélkül, mondom ezt még akkor is, ha nem vagyok ezzel a kijelentésemmel sokak szemében elég trendi. Utána megpróbálta a Soósnál, bizományikban, ócskapiacokon megvásárolni az egykor használatos eszközöket. Nem keveset, nem kevésért. Amikor mindez megvolt, elindult bevásárolni. Elment az üvegeshez, méretre vágatott egy halom megfelelő vastagságú, hibátlan hengerelésű üveglapot. Innen tovább a vegyszerboltba. Megvette drága pénzen az ezüst-nitrátot és még – ha jól emlékszem – hét más kémiai szert. Hazament. Berendezte a műhelyét, laboratóriumát a napfényeljárásokhoz szükséges kellékekkel, lehetőség szerint makulátlan tisztaságot teremtve. Üveget tisztít, zsírtalanít. Alkoholt, étert vegyít, fél sötétben kollódiumot önt, ezüst-nitráttal érzékenyít. Közben modell után néz, türelmes szavakkal váratja, nyugtatgatja, hogy a megfelelő lemezállapotban kéznél legyen annak feje. A még nedves lemezt bekazettázza. Megy a géphez, beállítja, elrendezi a modellt, expozíciós időt számol, komponál, kinyitja a zárat. Egy idő múlva becsukja. Modellnek gyors pá, de maradjon még a közelben, mert ki tudja, nem kell-e ismételni, aztán sötétkamra, előhívás, megkönnyebbült sóhaj, vagy elmormolt szitokszó. Lemez szárad, modell mehet. Utómunkák. Innen újra műhellyé alakul a tér, és iparossá a művész, mert a nagyméretű üvegnegatívból pozitívot, abból kiállítható műtárgyat kell csinálni.

Varga Tamásnak ezek a fény által megtermékenyített fényérzékeny anyagokon született képei néhány dologban nagyon eltérnek a megszokott fényképfelvételektől. Egyrészről jellemzőjük az a hihetetlen gazdag, de mégis szűkített tónusskála, mely nélkülözi a vakító fehéret és általában nélkülözi a mélyfeketét, de cserébe a kettő között az árnyalatoknak olyan terjedelmét produkálja, amit egyetlen másik fotóeljárás sem. Másrészről, miután kiiktattunk egy optikai lépcsőt, amikor a kész negatívokat ismét pozitív képpé világítjuk, fantasztikus vonalélességet tudunk létrehozni. Nem véletlen, hogy az itt bemutatott nagyméretű portrék pillantása szinte felnyársal bennünket, nem tudunk nem a szemükbe nézni. Az ilyenfajta képeknek további vonzó tulajdonsága, hogy anyagból vannak, látható, érzékelhető (ámde nem tapintható, mert az tilos!) matéria került a hordozó üvegre, vaslemezre, alumíniumlemezre. Mindegyik egyedüli példány, hagyományos módon nem sokszorosítható, ezért soha sem lesz a tömegtermelés célja, eszköze. Mindegyik magán viseli alkotója jellegzetes keze nyomát. Hát, ha valamit, akkor ezt aztán nagyon bírom.

A könyvbe válogatott képek műfaji sokszínűsége feltűnő. Van benne önarckép, portré, táj- és városkép, zsáner. Van bennük gesztusfotó, kompozit- és konceptkép, makrofotó, szekvencia, csendélet… Mintha csak leltározni szerette volna a szerző, mi mindenre lehet használni az általa uralt technikákat, s hogy az ő fejében micsoda dolgok forognak, keringenek folyton folyvást. Kicsit sem egyszerű sem a megfejtés, sem az értékítélet, sokkal összetettebb ez az egész annál, mintsem meggondolatlanul ezt vagy azt mondjunk, írjunk róla. Maradjunk annyiban, ez a könyv két szempontból figyelemre méltó. Látjuk, hová fejlődött egy archaikus technika, ha értő kezek, gondolkodó fej és művészi véna használja. És a másik személyes. Itt van egy alkotó, aki most, ezzel a könyvvel bekopogtat a Parnasszus kapuján.

És hogy kicsit privatizáljak is itt a végén, hadd mondjam el a személyes benyomásomat. Ha én orvos lennék, mindig ambrotípiákat – kollódiumos pozitívokat csinálnék… Ha én beteg lennék, csak ilyen orvost szeretnék magamnak, aki velem is olyan elmélyülten, igényesen és értő módon foglalkozik, mint dr. Varga Tamás a képeivel. És akkor a kör bezárult. Doktorvarga csinálja tovább a jobbnál jobb fényképeit, én meg ne legyek beteg.

THE MANY AND THE ONE

Since time immemorial, since we’ve had what we call art, there’s always been the ones who don’t conform to the mainstream, whatever their reason. The ones whose lives and art were different from that of the many. This is by no means a value judgement – there are plenty of talented mainstream artists and just as many botchers who go against the grain, wanting to be seen different, full of hustle, rustle and bustle.

Ever wondered what makes one living in the twenty-first century, in the wild west of the digital age, shun the merry-go-round of the latest digital gadgets, ignore the weekly upgrades of cutting edge apps and to-die-for hardware, in favour of laboriously crafting images with antiquated methods of a bygone era? All that purely of one’s own accord and not by any constraint. There may be scores of personal reasons, such as:

One is not willing or incapable to adapt to the advances in technology
One values manual craft over mass production
One strives to keep alive and pass on the knowledge that our forebears handed down to us
One is inclined to work meticulously and alone
One believes that each subject and visual concept deserves its own technique so they study and employ historical processes along with digital imagery
And the list goes on, add your own theory.

Any which way, the person in question has certainly made a choice not to be part of the many but be one of the few ones.

I can only have an educated guess at why Tamás Varga made the hard choice, although I had the chance to follow his path, from when he first tried his hand at alternative processes, all through the years until he truly mastered the process of his choice. Unlike many photographers who are content with historicising and going for a retro feel that these peculiar techniques easily lend themselves to, he uses a 19th century photographic process to construct genuinely contemporary images, deeply rooted in how we see, think and live in the 21st century. And I like it, to be honest. Ever since we started a course on historical processes with Bálint Flesch in Gödöllő, we’ve been trying to make it a point that it is not enough to learn the exact chemical recipes; not enough to acquire the paraphernalia of vintage cameras, contact frames and what not; not enough to practice and drill the complicated steps of these arcane processes that always hold surprises, because the end result is, after all, an Image. It doesn’t matter how simple or convoluted the technique, if it fails to intrigue or convey an idea, then it was a waste of time and silver nitrate. We’ve been sermonising about it for thirty years but seemingly our advice has largely fallen on deaf ears. Not so with Tamás Varga, who proved to be a good listener. More than that, he not only pricks up his ears but keeps his eyes peeled. Not to mention his exceptional dexterity and tenacity. What other skills he possesses I cannot fathom but these alone go a long way.

To me, today’s photographers who work in alternative processes show the very same prowess and spirit of adventure as their predecessors, even before the invention of wet plate collodion: those pioneers that crossed the Atlantic and set out in rattly wagons to explore the uncharted expanse of the prairie out West, braving the dreaded perils and unexpected horrors. They are equally attracted to the great unknown, except that they are heading in the opposite direction: the pioneers were marching ahead into the uncertain future, while alt pro photographers are going back into the uncertainty of the distant past. Although they got hot and cold in history books for their questionable deeds and apparent brutality, I value the pioneers for being entrepreneurial, undaunted, innovative and somewhat naive. Alt pro photographers who wreak havoc, killing indigenous people and exterminating the buffalo are luckily few and far between. All the same, they show the same entrepreneurial spirit, they tend to be just as undaunted, innovative and naive. Correct me if I’m wrong but these traits are arguably useful for an artist. You don’t need much technical or aesthetic knowledge to get a decent picture out of the latest DSLR, just make sure it’s set to everything-auto and keep your finger trigger-happy. Having said that, there is something more to an analogue image that needs tremendous technical expertise and manual labour to come about, and bears the mark of your hand and intention in every little detail.

The rest of the world is driving in the fast lane, overtaking the slow ones. Never mind. That road leads to nowhere. Tamás Varga’s career is living proof. He started out as a qualified doctor, then he became a photographer, then he turned toward alternative processes… and who knows where he is heading but he is definitely not missing out on anything. Quite the opposite: his horizons have visibly broadened, his vision is more profound, more analytical than ever.

If you picked up this book you are probably familiar with the complex process of wet plate collodion photography, but still, let me explain the basics for curious novices. Let me add though, that the process, however intriguing, plays second fiddle to the final Image.

Let’s see how it all started. The curious wannabe photographer spent countless days, weeks and months poring over books, browsing obscure websites, soaking up knowledge from all possible sources because fortunately there is no sure-fire end-user software just yet for alternative processes. Making genuine art starts with a strong theoretical knowledge – it may not be a trendy maxim but I swear by it. So then, having acquired enough knowledge, the artist needed the right gear: he was hunting for old cameras and equipment on flea markets, in pawn shops and emporiums. He bought a lot, he spent a lot. Then he researched the raw materials: perfectly manufactured sheet glass cut to exact size, and half a dozen expensive chemicals. Then he started building a lab and a studio, making it as neat and tidy as possible. The glass must be spotlessly clean and degreased. Spirits, ether and collodion must be mixed and sensitised with silver nitrate in dimmed light. Then he had to look for the right models of course, who were willing to commit to the long wait while the plates are prepared, poured and sensitised, just wet enough to be loaded into the holder and exposed a.s.a.p. A few moments left to make the model at ease, set the camera, compose under the black cloth, take a light reading, calculate the exposure before the dark slide is pulled and the shutter opened. Then the motionless tension, while the image is taken. Then the shutter closes. A quick thank you to the model, but please stay nearby in case an encore is needed, one never knows. Then a dash into the darkroom, developer poured over the plate to conjure up the latent image. The moment of truth, provoking a sigh of relief or muffled cursing. While the plate is drying, the model is released. Then comes the post production. The studio turns into a proper workshop, the artist becomes an artisan, turning the large glass negative into a positive image, ready to be displayed and exhibited.

The pictures that Tamás Varga creates in this way, cajoling light unto the sensitive surface, are very different from the usual photographic images. On the one hand, we are confronted with a narrow albeit incredibly rich and subtle tonal scale, relinquishing bright whites and pitch black for a lush variety of in-between greys, something that other photographic processes are not capable of. On the other hand, by eliminating the extra step of optical enlargement, which normally turns an original negative into a positive image, these pictures show unparalleled sharpness and acutance. That explains the piercing, mesmerising stare of these larger than life portraits. Another positive aspect of these images is the material presence of the hand-poured emulsion on the glass or aluminium plate, and how palpable they are as objects of art – although forbidden to touch! Each is a unique piece of art, impossible to copy with traditional photographic processes, never meant for mass production. Each and every plate literally bears the hand-marks of the maker. If anything, this level of craftsmanship truly appeals to me.

The wide variety of genres that make up this selection is astounding. There are self portraits, portraits, landscapes and cityscapes. Montages, composite images, conceptual and macro images share the page with sequences and still life. As if the artist was making an inventory, cataloguing the infinite possibilities that lie in his preferred photographic method, as well as giving an insight into his innermost thoughts. It is not easy to unravel and assess his rich oeuvre. Its complexity stops any critique in its tracks. Suffice it to say that this album is important from two distinct aspects. First off, it demonstrates the far-reaching creative potential of a historical photographic process in the hands of an intellectually and technically competent artist. The other aspect is more of a personal nature. I finally see an artist who is courting eternity with his work.

And to finish on an even more personal note, I must admit: if I were a doctor I would definitely want to make wet collodion plates. If I were a patient I would look no further to find a doctor who cares and pays attention so painstakingly as Dr. Varga handles his images. Now it comes full circle. I wish Dr. Varga keeps making stunning images and I wish not to be a patient at all.